A kvagga zebraféle volt, amely Dél-Afrika szavannás területein hatalmas csoportokban élt. Alapszíne barna, feje és a nyaka csíkos.  Amikor a búrok letelepedtek Dél-Afrikában, a kvaggát szórakozásból vadászták, húsát csak a szolgák és a munkások fogyasztották. Bőrét lakásokban használták, de exportálták is. Agresszív viselkedése miatt marhacsordák őreként is alkalmazták, tudniillik riasztó hangjukkal jelezték, ha idegen közeledett. Búr eredetű elnevezése - kvagga - is erre utal.

Az utolsó vad kvaggát 1878-ban ölték meg, míg a legutolsó példány az amszterdami állatkertben pusztult el 1883. augusztus 12-én. Az 1800-as évek első felében még viszonylag gyakori volt az állatkertekben, de tenyésztését elmulasztották.

Struccok, gnúk és antilopok társaságában élt, és népes csapatokban legelt a szavannán. Robert Jacob Gordon, egy Dél-Afrika belsejébe vezetett 1773-as expedíció katonája, a szemtanú hitelességével számol be arról, hogy mintegy hetven felnőtt kvaggából álló ménest látott. Az állatokat így írja le: „Szívósak, erősek, de rosszindulatúak, harapnak, rúgnak, mégis nemesebb karakterűek, mint a zebrák.” Pontosan senki sem tudja, milyenek lehettek valójában. Termetre a kisebb lovakhoz hasonlíthattak, a bőrük barna, de részben csíkozott volt, mint a zebráké.

Honnan kaphatta ez a félig lóra, félig zebrára hasonlító állat a fura kvagga nevet? Gordon feljegyezte, hogy a hottentották éles, figyelmeztető kiáltásként hallatták a nevét: „Az első szótagot nyelvük erős csettintésével ejtették, és a szó valahogy így hangzott: kwa-ha-ha, kwa-ha-ha.” Nem lehetetlen, hogy a hottentottáktól átvett kvagga kifejezés valójában több zebrafélét takar.

A kvagga ménesek Afrikának szinte az egész déli partvidékén mindenütt ott legeltek, így feltehetően már az első telepesek találkoztak velük. Hamarosan konfliktusba is keveredtek, mert az ültetvények elfoglalták a legelőiket. A búrok ezerszámra lőtték le az állatokat, s a kvagga vadászat egyre népszerűbbé vált. A húsukkal a bennszülött munkásokat etették, a bőrüket exportálták, vagy ott helyben használták fel. Az ember elől menekülő ménesek egyre északabbra húzódtak, de a lövöldözés folytatódott, s végül a kvaggák kipusztultak.

Csaknem egy századdal a kvagga kipusztulása után új európai telepesként érkezett Fokvárosba Reinhold Rau. A német bevándorló akkor hallott először erről a kihalt állatról, amikor 1959-ben a dél-afrikai múzeum preparátora lett. Tíz évbe tellett, míg annyi tapasztalatra és bátorságra tett szert, hogy a gyűjtemény legértékesebb darabjává nyilvánítsa az ott őrzött kvagga csikó bőrét. A világ múzeumaiban ennek a fajnak huszonhárom bőrét őrzik, Afrikában azonban ez az egyetlen példány.

A bőrt a csontokkal együtt kidolgozatlanul kapta a múzeum 1859-ben. A kísérőlevélből kitűnt, hogy miután az anyja elpusztult, a csikó sem maradt életben, s a tetemet egy hottentotta munkás megnyúzta. Ezután került a bőr a múzeumba, és ott szinte ugyanúgy tették be a raktárba, ahogy megkapták. Amikor Rau nekiállt, hogy feldolgozza a bőrt, meglepődve fedezte fel, hogy a nyúzást annak idején meglehetősen ügyetlenül végezték, a bőrt nem tisztították meg megfelelően, és a cserzés is elmaradt. Ennek köszönhetően a kiszáradt bőrhöz tapadva viszonylagos épségben megmaradtak kisebb izom- és véredénydarabok, valamint más lágy szövetek.

Rau a koponyával és más csontokkal együtt gondosan megőrizte a bőrről lefejtett kötőszöveteket. 1971-ben felkeresett több európai múzeumot, hogy megvizsgálja az ott őrzött kvagga bőröket. Kereste a kapcsolatot azokkal a tudósokkal, akiket érdekelhet a kihalt állat szöveteinek tanulmányozása. De mindenkitől szinte ugyanazt a választ kapta, hogy dobja el a mintákat, a szövetek túlságosan régiek ahhoz, hogy használni lehessen azokat. Rau azonban tovább próbálkozott. 1981-ben a kaliforniai San Diegói Állatkert igazgatója, dr. Oliver Ryder azt kérte a dél-afrikai múzeumtól, hogy küldjenek élő zebráktól vett friss vérmintákat és más szöveteket. Rau örömmel vállalkozott erre, egyben felajánlotta a kvagga bőréből nyert mintákat. Ryder Russel Higuchival és Jerold Lowensteinnel együtt (ők ketten a Kaliforniai Egyetem munkatársai) nagyon megörült annak, hogy ilyen minták egyáltalán léteznek és vizsgálni kezdték a kvagga mitokondriális DNS-ét. Az eredményt 1984-ben tették közzé a Nature-ben. Arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy a kihalt kvagga DNS-e gyakorlatilag megegyezik a síkvidéki zebra (Equus burchelli) DNS-ével. A kaliforniai tudósok bebizonyították, hogy a kvagga végül is nem külön faj, hanem a síkvidéki zebra egyik alfaja. Ez a zebrafaj ma is él Dél-Afrikában és Afrika más részén.

E felismerés tudományosan is alátámasztotta Rau régóta dédelgetett elképzelését, amelyet a zebrák bőrmintázatának tanulmányozására alapozott. Szerinte a síkvidéki zebra és a kvagga között sokkal szorosabb a kapcsolat, mint sokan gondolják. Rájött, hogy a kelet-afrikai zebrák egész testét díszítő határozott fehér-fekete csíkozás színkontrasztja annál kevésbé feltűnő, s a barna árnyalat annál hangsúlyosabb, mennél jobban távolodunk a keleti partvidéktől. Rau számára a kvagga a sötét és a világos csíkok közti különbség eltűnésének szélsőséges példája. Csakhogy a csíkos zebrák élnek, a kvagga pedig kipusztult.

A Kvagga Program

A DNS-vizsgálatok azt sugallták, hogy a gének felelősek a kihalt kvagga barnás színéért és a csíkozás visszaszorulásáért. A biokémiai tesztek amellett szóltak, hogy nem lehetetlen a síkvidéki zebrák egyszerű visszakeresztezésével és szelektív tenyésztéssel megerősíteni az elveszett tulajdonságokat, és újra „létrehozni” ezt a fajt, illetve alfajt.

1986-ban megalakult a Kvagga Program Bizottság, és 1987-ben megindult a tenyésztés. De ezt megelőzően Raunak meg kellett keresnie a tenyésztésre legalkalmasabb zebrákat. A síkvidéki zebrák szabadon élő populációit megfigyelve kiválogatták a „kvagga-jellegzetességet” mutató egyedeket, és elkülönítették a „legjobb” példányokat.

Észak-Namíbiában kétezerötszáz síkvidéki zebrát figyeltek meg, de csak kilencet választottak ki barnás alapszíne miatt. Ezeket olyan, Zuluföldről, tehát délkeletről származó zebrákkal keresztezték, amelyek csíkozása legjobban hasonlított a kvaggáéra.

Michael Crichton, a Jurassic Park szerzője a kvagga programból merítette világsikert hozó könyvének ötletét. A program kitalálói azonban nem is kísérleteztek azzal, hogy a halott kvaggából kiemelt DNS-t felhasználva, valamilyen klónozási eljárással támasszák fel az állatot. Az egyetlen beavatkozás az alfaj visszatenyésztése, a párosításra alkalmas zebraegyedek szelekciója volt. Rau erről így nyilatkozott a BBC Wildlife munkatársának: „Óvatosnak kell lennünk, mert sokan arra következtetnek, hogy a fajok kihalása többé nem komoly fenyegetés, mert genetikai rekonstrukcióval visszafordítható a kihalás. De ez egyáltalán nem így van.”

Sokan kételkednek abban, hogy a visszakeresztezés valóban a kvagga újrateremtését jelenti-e. Közéjük tartozik Peter Van Bree is, aki sok évig az Amszterdami Zoológiai Múzeum emlősgyűjteményének kurátora volt. Szerinte a kvagga kihalt, és semmiféle szelektív tenyésztéssel nem hozható vissza. „ Lehet olyan emberi lényt kitenyészteni, aki pontosan úgy néz ki, mint Napóleon. De az a tény, hogy valaki úgy néz ki, mint Napóleon, még nem jelenti, hogy ő maga Napóleon” – mondta.

A kétkedőkkel nem sokat törődve Rau folytatta a munkát, bár számos nehézséggel kellett megküzdenie. Híján volt a pénznek és a bizalomnak, elmaradtak az adományok és a támogatók. Az első csikócsapatot alig tudták elhelyezni, ezért 1992 októberében öt különböző helyen tartották az állatokat.

Az eredmények sem mutatkoznak túl gyorsan, mert a zebrák viszonylag lassan fejlődnek: a kancák két-három év, a csődörök négy-öt év alatt válnak ivaréretté. A dél-afrikai múzeumban egy poszteren mind a huszonhárom ismert kvaggabőrről készült fotó látható. A legkevésbé csíkozott van legfelül, a legjobban csíkozott legalul. Tíz évvel a program megkezdése után, amikorra már negyven csikó jött a világra, Reinhold úgy látja, hogy született néhány olyan egyed, amely megjelenésében nagyon közel van a fotókon látható, kevéssé csíkozott egyedekhez. Az igazán fontos pillanat az lesz, amikor egy olyan csikó jön a világra, „aki” nem a poszter aljára, hanem a közepébe illik. Most több mint ötven állat él a tenyészetben, s ezek igen különböznek bármely más, Afrikában bárhol élő, véletlenszerűen kiválasztott ugyanennyi zebrától. Két éve a Dél-Afrikai Nemzeti Park – ahol a helyi zebrák kis csoportját nem számítva nem él más síkvidéki zebra – hozzájárult, hogy a területén szabadon engedjenek tizenhárom állatot. A programban keresztezett állatok tehát továbbra is egymás között fognak párosodni.

Minthogy Rau hamarosan eléri a nyugdíjas kort, nem bizonyos, hogy látni fogja a program beteljesedését, ám a program jövője biztosnak látszik. A tudományos vita, persze, tovább folyik, de Rau azt mondja: „Ha van lehetőség arra, hogy jóvátegyük azt a vétket, amelyet a múlt században követtek el, akkor meg kell tennünk. Ez erkölcsi kötelességünk.”